Az ebay-en keresztül mintegy tucat tartályvagon került a birtokomba. Engem ebből elsősorban csak a 4 tengelyes, ezüst színű, DR, EP IV-es vagon érdekelt, ugyanis a régi NDK-s gyártásból ez az egy színezésű nem volt még a gyüjteményemben (természetesen továbbra is csak a IV-es korszakos vagonokban gondolkodtam). Sajnos az eladó egy kicsit trükközött, mert csak egy távoli képet rakott fel az egész készletről, amelyen nem lehetett látni az egyes példányok hibáit. Azt ugyan megemlítette a leírásban, hogy a vagonok állapota a hibátlantól a barkács minőségig terjed, csak az a kár hogy a valóságban egy sem volt, amely akár csak megközelítette a hibátlan állapotot…

Annyira azért nem estem kétségbe: egyrészt a számomra kiemeleten fontos ezüst színű tartálykocsinak csak minimális sérülése volt, amelyet ki tudtam javítani, másrészt az elmúlt évek vasútmodellezése folyamán rájöttem arra, hogy nekem örömöt okoz sérült vagonok, mozdonyok megjavítása. Lehet, hogy órásnak, vagy sebésznek kéne mennem, mindenesetre remekül el tudok szórakozni a különböző mütyürök oda/vissza ragasztásával, vagy hiányzó alkatrészek pótlásával. Végül is ennek azért volt már előzménye, akár csak a néhai Langenschwalbacher személykocsik kijavítására, akár a néhai Gützold BR 110-es házilag készített kapaszkodóira gondolunk.

A terepasztal tervezett további bővítései miatt természetesen nem csak új mozdonyra, hanem új épületekre is szert kellett tennem. (Ugye milyen rossz az ilyesmi…? ) Ezt alapvetően “cégen belül” sikerült megoldanom: ahogy az az előző bejegyezésben szerepelt, az átépített mellékvonali állomásra egy új, eredetileg eladásra szánt állomásépület került – tekintve, hogy ez, új állapota okán, szebb képet mutat magáról. A régi, gyerekkori épületem pedig a fejállomáson fog szolgálatot teljesíteni.

A új fejállomáshoz terveztem egy rakodóvágányt is, ide remekül passzol a korábbi, bal alsó saroknál felszámolt rakodó részleg raktárépülete. Illetve, ha nagyon szőrszálhasogatóak akarunk lenni, akkor mondhatjuk azt, hogy a lerobbant állomásépülethez képest mennyivel modernebb a raktárépület, de erre én meg mondhatom azt, hogy “igen, de ez azért van, mert a régi már annyira rossz volt, hogy lebontották és ezt az újat építették a helyére”. A szemfülesek egyébként ezt az épület-átrendezést is észrevehették már a terepasztal-csatolmányok bejegyzésem második részénél.

Ez a kis, kéttengelyes vontató már a második világháború előtt is üzemben állt, úgyhogy nem mondhatni egy modern gépnek, ugyanakkor remekül teljesítette a követelményeket (szemben  a szocialista ipar némelyik nagy mozdonytípusával, amelyet csak többszörös átépítés után lehetett – nagyjából! – üzembiztosnak tekinteni…).Alaposan utánanéztem, hogy az általam válaszott időszakban is szolgálatban volt-e a kis fekete gép – mert ugye a gyártó által választott pályaszám még nem garancia erre -, de szerencsére megnyugodhattam, mert bizony még a ’80-as években is lehetett itt-ott használatban lévő példányokkal a DR üzemegységeiben. Nyilván iparmozdonyként pedig még gyakrabban előfordult.

A mozdony utáni vadászat ezúttal meglepő módon egyszerűen ment: egyrészt kapható volt ez a típus, másrészt nem is volt olyan extrém drága. A Piko gyártott többek között ilyet, úgyhogy gyorsan körbenéztem a hazai üzletek között és a legkedvezőbb árat kiválasztva megvásároltam a leendő bányamozdonyt. A konstrukció egészen egyszerű, de azért szépen kidolgozott: 2 tengelyes és digitális előkészítés nincs is benne – igaz, ez egyelőre annyira nem is érint. Néhány feliratot még utólag rá lehet ragasztani, illetve a kuplung horogja mintha egy kicsit magasan lenne, de biztos vagyok benne, hogy majd erre is találok megoldást.  Úgyhogy elégedett voltam a beszerzéssel, reméljük az új BR 100-as majd működés közben is bizonyítja a megbízhatóságát.

Ahogyan azt előzőleg, a terepasztal bővítéses bejegyzéseimben írtam (nem, nem kell aggódni, nem fog mostantól minden cikkem így kezdődni… ), a leendő bányához szükség van egy további, iparmozdonyra. És, hát ugyan a bánya kialakítása, megépítése még jócskán odébb van, de a hozzá való mozdonyt azt sürgősen, minél előbb meg kell vásárolni!! No persze azért is, mert így a DR-es dízelmozdony sorozatom kiegészül a megfelelő darabbal…(de erről pssszt!).

Mivel maga a bánya vágányzat hossza sem egetrengető -  ki lett számolva, hogy nagyjából 5 darab, kéttengelyes, nyitott vagon, valamint egy BR 110-es pont odaférjen – ezért mindenképpen egy rövid mozdony jöhetett csak szóba. Viszont azt is figyelembe akartam venni, hogy egy azonos típusból ne legyen több a készletemben, kivétel, ha kinézetükben számottevően eltérnek (tehát nem egyszerűen csak más a lakkozásuk). Mindezt átgondolva erősen leszűkült a kör: maradt a Kö I, vagy későbbi nevén BR 100.

Folytatás a következő bejegyzésben.

Időközben jöttem rá, miután áttanulmányoztam a terepasztal-bővítéses bejegyzéseimet, hogy elfelejtettem írni a mellékvonali állomás megújulásáról! Ez abból adódhatott, hogy nagyjából egyszerre született meg anno a fejemben mindkét elképzelés, így nem úgy maradt meg bennem, mint valami külön dolog. Az átalakítás elég komolynak ígérkezett: egyrészt kitaláltam, hogy a fűrészüzemet leköltöztetem a bal alsó sarokba, amely eddig – viszonylag rövid – rakodóvágány térségként üzemelt. Ezzel máris nyertem fent, a mellékvonalon jókora helyet.

Természetesen azért valamilyen iparműködést szerettem volna meghagyni, így azt találtam ki, hogy egy kis iparvágány ágazik le az állomásnál, ahol az erdőből ideszállított fát pakolják fel a vagonokra, amit aztán azok elszállítanak a kisvárosi állomás mellett létrejött fűrészüzembe. Ugye milyen változatosnak hangzik? Máris van funkciójuk a tehervagonoknak – nem csak körbe-körbe gurulnak a dilikörön. Ráadásul, ha a frissen megtervezett bánya szénforgalmát is számításba vesszük, akkor akár az állomáson még rendezést is megvalósíthatok! No, persze lehet, hogy ez a nagyvasúti szabályok alapján már nem lenne annyira szabályos – Tényleg nem az? Aki ért hozzá, kérnék véleményt erről. -, de azért én majd felmentést adok. Végülis én vagyok a terepasztalomon a Vasúti Hatóság!!

A másik részleg, amelyet hozzáterveztem az asztalomhoz egy újabb mellékvonali állomás, méghozzá fejállomás. Hová is sikerült besuvasztani? Tekintve, hogy a szobát nem tudtam bővíteni, ekkora a mérete, így az asztalt sem lehetett tovább széthúzni. Maradt az íróasztal! Mivel ez egy szép, nagy, ódon íróasztal, amit amúgy sem túl gyakran használok (ez bonyolult, hogy miért, maradjunk annyiban, hogy máshol vannak a számítógép és társai), így bizonyos korlátozásokkal alkalmasnak tűnt a beépítésre.

Ehhez ismét nagyon kellett trükközni, hiszen a négy, 2 tengelyes Reko vagon + poggyászkocsi + BR 110 alkotta szerelvénynek el kellett férnie, ráadásul lehetőleg úgy, hogy a személykocsik ne kanyarban legyenek. Ráadásul úgy, hogy további helyet kellett biztosítani az állomás végén annak a résznek, ahol a mozdony körbejár. Elárulom, ez a darab már kicsi le is fog lógni az asztalról… Dehát, mint tudjuk a vasútmodellezés, terepasztal készítés a kompromisszumokról is szól.

Párszor már írtam, hogy nem érdemes sosem véglegesnek tekintenünk a pályatervünket (ahogyan azt sem mondanunk, hogy: “Ez volt az utolsó vásárlásom – több vagont, mozdonyt már nem veszek!” ). Valami mindig eszünkbe jut, valami kis módosítás – elsősorban bővítés! – még csak belefér, még akkor is, ha közben vért izzadunk. Nos, vajon miért is írom ezt a hosszúra nyúlt bevezetőt…vajon miért is…?

Szóval, ismét újabb pályavariálások következtek nálam be. Ezúttal azonban nem módosítottam – mivel már nem is nagyon lett volna hova – hanem egy merész ötlettel bővítettem az eddigi 3×2 métert, 4×2 méterre! Legalábbis elméletben… Illetve annyit azért megtettem, hogy elkezdtem kiköltöztetni az ott álló bútorokat, szekrényt, hogy legyen hol hely. Rájöttem, hogy rengeteg minden cuccot lehet majd az asztal alatt, kigurítható fiókokban tárolni, ergo nem történik tragédia.

Remélem, senki sem adta fel a reményt, hogy folytatni fogom a blogot. Szerencsére semmi komoly oka nem volt annak, amiért egy időre felfüggesztettem a blog írását. Pontosabban fel sem függesztettem, csak nem volt hozzá ihletem, hogy bejegyzéseket írjak. Abban viszont biztos voltam, hogy folytatni fogom – nem lesz egy újabb vasútmodell blog (mint amilyet találni  a neten egy párat), amire néhány hónap, vagy év után ráun az alkotója. Már csak azért sem, mert szerencsére a vasútmodellezést továbbra is folytatom. Úgyhogy nagyjából hetente ismét meg fognak jelenni az újabb és újabb bejegyzések, remélhetőleg a Kedves Olvasóim legnagyobb örömére és szórakozására.

Fontos kérdést sikerült tisztáznom: lehetséges akár U-profilos kitérő alá is szervomotoros váltóállítóművet építeni (pl. Conrad), ami azért öröm, mert akkor el lehet rejteni a föld alá az váltóállító szerkezeteket. Ahhoz viszont, hogy célhoz jussak, végig kellett gondolnom, mit tegyek – elsőre a meglévő elektromos váltásra is képes kitérőim lecsupaszítását véltem megfelelő megoldásnak. Egy nem működő példánynál ezt a módszert ki is próbáltam azáltal, hogy a vágányzat széléről eltávolítottam a váltóállítóművet. Érdemes is volt ezt a kísérletet elvégezni, mert megállapítottam, hogy nem ez lesz az út.

Ugyanis sok munkával az eltávolított oldalon lehetne talpfákat ragasztani, de mindezt minimum 27 kitérőnél (ennyi látható a felszínen) igencsak sziszifuszi munka lenne. Ráadásul kár is lenne a kitérőkért, hiszen ha nem teszem tönkre az elektromos állítóművet, akkor azt még más örömmel használni tudná. A megoldás innen már csak egy karnyújtásnyira volt – kézi állítású váltókra kell lecserélni a kitérőállományt. Ennek megvan az az előnye is, hogy valamennyi pénzt visszanyerek az üzleten, ami jól fog jönni később, mikor a kitérőkhöz szervomotorokat kell majd vásárolnom. Így történt, hogy szép lassan minden elektromos váltómtól megszabadultam, miközben szépen feltöltöttem a készletet kézi váltású kitérőkkel.

A korai – a három évvel ezelőtti eseményekre visszatekintve, talán már fogalmazhatok így – tervekben még az szerepelt, hogy beszerzek egy Doppelstockwagen szerelvényt, amely két darab 2 részes egységből áll. Ez meg is történt, jó ideig elégedett is voltam vele, aztán egyszer csak elkezdett motoszkálni az a bizonyos kisördög kisvasutas, hogy mégis: nem lenne-e jobb, ha az a bizonyos emeletes szerelvény teljesen egyben futna-e?

“De” – válaszoltam a kisvasutasnak – “Nyilván jobb lenne, csak ugye – szokás szerint… – a középső rész igen ritka és igen drága.” No, de természetesen ezúttal is a kisvasutas győzött, úgyhogy nekiálltam a már jól ismert vadászatnak – mivel itthon egyáltalán nem találtam eladásra ilyen középrészt, ezért az ebay-en kutakodtam tovább. Nos, elsőre igen rondán megjártam, ám végül később mégiscsak sikerült egy kívánt egységet beszerezni – igaz, a képen nekem úgy tűnt, mintha az egyik részén lévő feliratok sárgultabbak lettek volna a másikhoz képest. Mivel azonban relatíve kedvező áron sikerült leütni, így nem volt kérdéses, hogy bekerül a gyűjteményembe.